Próbálom tenni, amit az Úr akar

Beszélgetés Horváth József atyával, a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász lelki vezetőjével

Egy hónappal ezelőtt lett 85 éves, 60 évvel ezelőtt szentelték pappá. Papi szolgálatát ugyanazon a plébánián kezdte, ahol boldog Brenner János is szolgált. Nevéhez fűződik a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász újraindítása és az első honi katolikus felnőttképző intézet létrehozása. "Az a célom, hogy amit most végzek, jól tegyem, hogy benne itt és most Isten terve és akarata valósuljon meg" – vallja Horváth József atya, a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász lelki vezetője, a Kálvária templom lelkipásztora.

60 évvel ezelőtt szentelték pappá. A lelkekért való munka, a lelkek iránt való szeretet tölti ki mindennapjait. Mi minden fért bele a szolgálatba a hat évtized során?

Hogy mi minden fért bele? Röviden és vázlatos elmondom. Amire akkor és ott lehetőség volt, ahol éppen dolgoztam. 1960-ban Rábakethelyen kezdtem a papi szolgálatomat ugyanazon a plébánián, ahol boldog Brenner János is szolgált. Akkor még mély hallgatás vette körül a személyét. Káplánként tettem azt, amivel a plébánosom megbízott. Iskolai hitoktatást végeztem Rábakethelyen, Farkasfán, és Magyarlakon, valamint minden vasárnap szentmisét tartottam Farkasfán és Magyarlakon. Járművem egy kerékpár volt, amivel hitoktatni jártam, vasárnaponként pedig kocsival vittek ki a két faluba, ahol szentmisék voltak. Az én feladatom volt a betegek ellátása a szentségekkel, a gyóntatások, a keresztutak stb. Egy próbálkozásom volt, a családlátogatás. Meg szerettem volna ismeri a hitoktatásra járó gyermekek szüleit. Na, ezt sürgősen, nyilván állami nyomásra lefújta a püspökség illetékese, mondván, hogy erre nem kaptam megbízást. Egy év után kaptam a megyéspüspök segítségével egy 250 cm3-is Pannónia motorkerékpárt, ezzel már könnyebb volt közlekedni.

1962-ben Páka községbe kerültem, itt voltam 1966-ig. Akkor volt 8 fíliája (plébániához tartozó lelkipásztori hely - a Szerk.). Ebből mindössze egy faluban, Kisszigeten volt minden vasárnap szentmise. De el kellett látnom a hitoktatást Pákán, Kisszigeten és Hernyékben, a többi faluban akkor nem volt hitoktatás. Ez a munka annyira lekötötte minden időmet, hogy egyáltalán nem tudtam, és nem is lehetett volna bármilyen lelkipásztori koncepcióban gondolkodni. Következő állomáshelyeim voltak - csak átmenetileg - Nádasd és Sárvár.

1967-71 között Celldömölkön dolgoztam. A Szűzanya kegyhelye más feladatokat adott. Itt sikerült először egy fiatalokból álló közösséget összehoznom. 1971-től 73-ig Zalaegerszeg Jézus Szíve plébánián végeztem a lelkipásztori munkámat. Itt értem el igazában először eredményeket az ifjúsági munkában. Meg is lett az „eredménye": az Állami Egyházügyi Hivatal megyei embere közölte velem, hogy elég volt belőlem ennyi Zalaegerszegen. Következő állomáshelyem a szombathelyi Szent Márton plébánia volt 1973-77 között. Nyughatatlan ember voltam. Mindig az volt bennem, hogyan tudom megszólítani a fiatalokat. Kerestem a nyelvet, amin kommunikálni tudunk. Itt kezdtem el az akkor beatmisének nevezett próbálkozást. Mit ne mondjak, vasárnapról-vasárnapra dugig volt a templom. Jól működött az ifjúsági csoport is. Kezdtem érezni, hogy már tényleg lelkipásztor vagyok, mert nem csupán konzerválok valamit, hanem valamilyen szinten sikerült elérnem a fiatalokat is.

1976 decemberében meghalt a Szombathelyi Kálvária templom, a Szent Kereszt Lelkészség akkori lelkipásztora, Szmoján József atya. Egyelőre ideiglenesen, majd 1977 szeptemberétől véglegesen ide diszponált Fábián Árpád megyéspüspök. Azóta itt vagyok, aminek immár 43 esztendeje.

Mi lelkipásztori hitvallása és küldetése?

Talán a jubileumi szentmisékre írt idézetek tükrözik ezt legjobban. Az elsőmisés képemre egy Paul Claudel-idézetet tettem a kegyelem című verséből „Menj csak előre és nézd az örök reggelt, a földet és tengert a hajnali napfényben, mint, aki az Isten trónja előtt jelenik meg." Tele optimizmussal a diktatúra kellős közepén...

Az ezüstmisés képemre egy Chiara Lubich idézetet tettem: „Isten országa annyit halad előre, amennyi fájdalom alakul át szeretetté". Ez az időszak volt a szenvedés értékének felfedezése.

Aranymisés képemre a Szűzanya hálaénekének, a Magnificat-nak egy versét tettem „Magasztalja lelkem az én Uramat, örvendezve élek szárnyai alatt". Felfedezése annak a ténynek, hogy a lelkipásztori munka Isten munkája, én csak afféle segédmunkás vagyok.

Hogy a gyémántmisés képemre mit teszek - amely a tervek szerint ez év szeptemberében lesz -, még nem tudom.

II. János Pál pápa 2001-ben pápai prelátusi címet adományozott Önnek. Minek volt köszönhető ez az egyházi kitüntetés?

Dr. Konkoly István nagyra értékelte azt a munkát, amit végeztem. Kérésében, amit a Szentszékhez felterjesztett, ezek álltak: a lelkipásztori munkában ifjúsági és felnőtt közösségépítés a Kálvárián; az egyházmegyei munkában - mint egyházmegyei ifjúsági referens - az ifjúsági lelkipásztori struktúrák kiépítése; a felnőttképzésben a Martineum Felnőttképző Akadémia létrehozása és működtetése; a családpasztorációs munkában a családok szervezése különböző programokkal.

József atya nevéhez köthető a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász újraindítása - osztrák minta alapján. A 29 évvel ezelőtti apró lépésekből mára kiemelkedő tettek lettek. Hogyan látja az egyházmegyei karitász szerepét az indulástól napjainkig eltelt időszakban?

Az Egyházmegyei Karitász tevékenysége, nem csupán hiánypótló volt, de hatalmas űrt töltött be. Jézus szava, miszerint „szegények mindig lesznek közöttetek" változatlanul érvényes, nekik pedig segítségre van szükségük. Ezt teszi a karitász szervezett módon. A Szombathelyi Egyházmegyei Karitász, ahogyan én látom, hatalmas ívet írt le, és ír le még mindig. Feladata nem a szociális kérdések megoldása, hanem segítése ott és akkor, amikor és ahol kell, legyen szó árvizekről, nehéz helyzetekről, anyagilag mélypontra jutott emberekről, vagy éppen a szeretetéhséget kiváltó ünnepekről, mint pl. a karácsony. Szerepe fontos, semmi mással nem pótolható.

Apropó, karitász. dr. Konkoly István akkori megyéspüspök felkérésére 1991-ben Győrvári Edith és Tuczainé Régvári Marietta kezdték el - szó szerint a semmiből - megszervezni a Szombathelyi Egyházmegyei Karitászt. Marietta asszony jószolgálati tevékenysége a "szemünk előtt" zajlik most is, Edith néniét, a "szolgáló szeretet nagyasszonyáét" - aki oly sokak életét tette szebbé, emberibbé -, már csak írásokból ismerjük. Mesélne róla?

Edith néni egy karizmatikus személyiség volt, akiből mérhetetlen szeretet áradt. Miután lelki vezetője voltam, és nekem is munkatársam volt a templomi hitoktatásban, az ifjúsági munkában és a közösségek építésében, tudom, hogy ez a szeretet egyrészt adódott személyiségéből, de igazában mélységes Isten-kapcsolatából fakadt. Mindig nyitott volt a segítésre, bárki jöhetett hozzá, bármilyen gonddal, aranyos mosolyával, kedves szavával kísérve mindig segített. De ugyanakkor - ha szabad így mondani -, mindig „észnél volt". Ez alatt azt értem, hogy ha nem ismert valakit, először „leinformálta" és nem hagyta magát becsapni. Halálával a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász a lelkét veszítette el, de tudom, hogy odafent a jó Istennél sokat imádkozik azért, hogy a karitász egyrészt fejlődjék, másrészt, hogy meg tudja oldani azokat a nem kis problémákat, amelyek a tevékenysége során óhatatlanul adódnak. Sőt, mi több, a karitász itt az egyházmegyében folyamatosan fejlődik most is, hála az égi közbenjárónak, Edith néninek. Persze, ebben van egy nagyszerű partnere, Marietta igazgató asszony, aki érzékeny minden impulzusra és nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem.

Jelentős szerepet töltött be papi hivatásában a katolikus felnőttképzés. Milyen "stációi" voltak ennek a küldetésnek?

A nyolcvanas évek elejétől sikerült elindítani a Kálvária templom bázisán az ifjúsági munkát és a felnőtt közösségek építését. Szigorúan ragaszkodtunk ahhoz, hogy csak kimondottan vallási tevékenységet végezzünk, így az akkori állami szervek nem találtak rajtunk fogást. A nyolcvanas évek vége felé, úgy 1987 tájékán az akkor még működő Actio Catholica szervezésében létre jött egy papi csoport Budapesten, közöttük Blankenstein Miklóssal, Tomka Ferenccel és Bíró László, mostani tábori püspökünkkel, akik azt a feladatot kapták Paskai bíboros úrtól, gondolják át, mit lehetne tenni a felnőttekkel való foglalkozás vonatkozásában. Ebbe a munkacsoportba én is meghívást kaptam, és így kerültem Tomka Ferenc atyával a Katolikus Felnőttképzés Európai Szövetségének elnökségébe, először mint megfigyelő, később mint rendes tag. A 90-es évek közepén ennek a szövetségnek az alelnöke lettem. Így ráláthattam az Európában akkor már nagyon jól működő katolikus felnőttképzésre. Az itt kialakult kapcsolatrendszerem egyik fontos „hozadéka" lett, hogy sikerült Európa szerte komoly összegeket szerezni, hogy létre tudjuk hozni Szombathelyen a magyar katolikus egyház első felnőttképző intézetét, amely 1992-ben történt hivatalos megindulása óta most Martineum Felnőttképző Akadémia néven működik, mint államilag is elismert, akkreditált intézmény.

József atya vezette be Szombathelyen a gitáros szentmiséket, beatmiséket. Mi inspirálta erre?

Ez megint egy külön történet. Kerestem a hangot az emberekkel, különösen a fiatalokkal - és még csak a hetvenes évek második felében járunk. Mindig az volt bennem, hogy a hagyományos énekeink már nem tudják megszólítani fiataljainkat. Került hozzám néhány hanglemez Németországból, amiken egy egészen új zenei hang szólalt meg, olyan szövegekkel, amiket a fiatalok is sajátjuknak éreztek. A mi hagyományos egyházi énekeink szépek, de a legtöbbjük olyan korban keletkezett, amikor hazánk mélyponton volt. Hiányzott belőle az evangéliumi derű, nem tudott megszólítani. Nos, ezt a hangot találtam meg a gitáros, vagy ahogyan akkor nevezték, beatmisékben. Mit ne mondjak, mint mágnes vonzotta az embereket ez az új, de mégis hitünk lényegét megéneklő, kimondó új hang.

A fenti kérdéshez kapcsolódva: sokan hívják Önt Oké atyának. Minek köszönhető ez a bizalmas és a világ létre nyitott elnevezés?

Ennek is meg van a maga története. 1973-ban kerültem a Szent Márton plébániára. Azt éltem meg, hogy a szentbeszédjeink olyan monológok, amit a mi jó híveink, pláne a gyerekek nem tudnak követni. Mi használjuk a megszokott teológiai fogalmainkat, amik a hitoktatás hiánya miatt nem jelentenek sokat sem a gyerekeknek, sem a fiataloknak, de igazán még a felnőtteknek sem. Ezért a diákmisén elkezdtem a párbeszédes prédikációkat. Kérdéseket tettem fel a gyerekeknek a diákmiséken, és ha jól válaszolt valaki, mindig azt mondtam „oké, nagyszerű". Mondták, ha ezen nem változtatok, rajtam marad az oké. Rajtam is maradt. Így lettem Oké atya. De ezt nem bánom. Van egy blogom, ahova fel szoktam tenni a szentbeszédjeimet. Ott mindig így írom alá: Okéatya, így, egybe írva.

Hogyan él a mindennapokban, mi tölti ki 85 évesen napjait?

Most is dolgozom, még ha nem is annyira szerteágazóan. Mindenekelőtt a Szent Kereszt Lelkészség lelkipásztora vagyok, ahol számos segítőm van, úgyhogy nekem nem kell foglalkoznom sem az irodával, sem az anyagi dolgokkal, sem a beruházásokkal. Ezt elvégzik helyettem azok, akik kamaszkoruktól itt nőttek fel, most már 50 év körüli, felelős beosztásokban, vállalkozásokban dolgozó, mélyen hívő férfiak és nők, akik mint sajátjukat, úgy gondozzák a vállalt feladatot.

Emellett vannak foglalkozásaim a Szombathelyi Egyházmegyei Karitászban. Szeretem, ha közreműködhetek abban, hogy elmélyüljön a hite, az Istenkapcsolata a gondozottaknak. Tartok bibliaórákat, liturgiákat, lelki ápolásokat, mondjuk egy haláleset alkalmából. De tartottam képzési programokat, lelkigyakorlatokat, megismertetve a katolikus egyház társadalmi tanítását, segítve a hitbeli elmélyülést. Megteszem, amit meg tudok tenni, vagy amit éppen az igazgató asszony, Marietta kér tőlem. Vele nagyon jó az együttműködés és szeretek is vele dolgozni.

A harmadik területem a Mária Rádió Savaria. Itt öt műsort szerkesztek, riportokat készítek. Ezek a Hétfői beszélgetés, Az ősrobbanástól a betlehemi csillagig című világnézeti műsor, Hogy ne váljunk áldozattá című műsor, együttműködve az Áldozatsegítő Központtal, a gyámüggyel, a Pálos Károly Szociális Szolgáltató Központtal és még számos szervezettel. A Karitász percekben hétről hétre az egyházmegyei karitász életéről adunk hírt, és végül a Találkozás a Mesterrel, ami az Eucharisztikus Kongresszusra való felkészülésben segít.

Az Egyházmegyei Óvodában rendszeren tartok lelki programokat az ott dolgozóknak, a piciknek pedig korukhoz igazított szentségimádást a székesegyház Madonna kápolnájában.

Csodálatos élményekkel, szakmai, közösségi nóvumokkal teli életpálya az Öné. Azzal nyitottuk az interjút, hogy mi minden fért bele az eddigi hat évtizedbe. Zárjuk azzal: mi vár még megvalósításra?

Igazából én ebben már nem gondolkodom, de igyekszem folyamatosan ráfigyelni a II. Vatikáni Zsinat írásaira, az azóta kiadott pápai és vatikáni megnyilatkozásokra, hogy kiértsem belőlük, napjainkban mi az egyház szándéka. Ebben van igazából lelkipásztori értelemben „húzóerő", és óriási segítség abban, hogy a Kálvária templom hívő közössége ne öregedjék el. Nálunk ritka az idős ember, a fiatal és a középgeneráció tölti meg a templomot. Ez Isten ajándéka. Az a célom, hogy amit most végzek, jól tegyem, hogy benne itt és most Isten terve és akarata valósuljon meg. Meggyőződésem, hogy a plébánia akkor válik igazán közösségi plébániává, lelki családdá, ha engedjük Istent dolgozni, és nem vesszük ki kezéből a munkát, hogy mi ezt jobban tudjuk. Ő adja az erőt, a kitartást, hát próbálom tenni, amit az Úr akar. Vele rendszeres a kapcsolatom, de ez már egy külön történet...

Isten éltesse József atya, és tartsa meg köztünk jó egészségben!

Forrás: kalvariatemplom.hu

A+ A-

Képgaléria

1111 Budapest, Bartók Béla út 30. Telefon: +36 1 372 0910

E-mail: office@caritas.org.hu Raiffeisen Bank 12011148-00124534-00100008


Adatkezelési tájékoztató