„Aki eljön, annak a szíve megtelik szeretettel, a lelke pedig békével”

Gyerekként a narancs illata jelentette számára a karácsony egyik legnagyobb örömét. Később vasúti pályafelügyelőként, a sínek között gyalogolva álmodott arról, hogy egyszer zenész lesz. Ma a Parno Graszt frontembereként járja a világot, de a család, a hit és a paszabi gyökerek ugyanúgy meghatározzák az életét. Oláh Józseffel a zenekar 35 évéről, a tehetségről, a kitartásról és a Katolikus Karitásszal közösen szervezett november 11-i jótékonysági koncertről beszélgettünk. A „35 év zene, 35 év jószolgálat” mottójú est bevételével hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatását és tehetséggondozását támogatják. 

– Gyerekkorodban milyen volt nálatok a karácsony? Úgy mesélted, hogy a testvéreiddel nem kaptatok tárgyi ajándékokat, nem volt szokás a családotokban. Mégis örömmel gondolsz vissza az ünnepekre. 

– Maga az az illat, a narancs illata, ahogy bejárta a szobát. Annyira megragadt bennem, hogy még a mai napig, ha narancs van a kezemben, mindig ez jut eszembe. Gondolom, annyira belém ivódott ez az élmény. Hogy mennyire örültünk akkor a narancsnak meg a banánnak. Ebből kifolyólag mi is átérezzük azoknak a gyerekeknek a helyzetét, akik karácsonykor egy narancsot vagy egy banánt kapnak a fa alá, vagy jó esetben valamilyen játékot is. Ez mennyire boldoggá tudja tenni őket akár az ünnepen, akár egyetlen napon. Vagy akár úgy is járhatnak, mint én, hogy egész életükön át elkíséri őket ez az érzés. 

Egy korábbi interjúdban mesélted, hogy vasúti pályafelügyelőként, a sínek között gyalogolva arról álmodtál, hogy egyszer híres zenész leszel. Mi kellett ahhoz, hogy ebből az álomból valóság legyen? Volt valaki, aki különösen hitt benned? 

Amikor én arról álmodtam, hogy híres zenész leszek, az első fellépésem egy farsangi bálon volt. Szerintem hét-nyolc-kilenc éves lehettem. Még van is egy kép valamelyik lemezborítón, amin ott állok egy nagy gitárral és szemüvegben. 

Amikor igazán célként tűztem ki ezt az életet, akkor már a vasútnál dolgoztam. Folyamatosan a zenével foglalkoztam fejben, nem a munkámmal. Pedig nekem ott nem az lett volna a dolgom, hogy dalokat írjak a sínek között, hanem hogy ellenőrizzem a pályát. Sokszor voltam egyedül, és mindig azt éreztem, hogy a Jóisten nekem biztosan nem ezt a sorsot szánta. Nem itt akarok megöregedni. Nem ez az utam. Nekem a zene az utam, és én ezt akarom csinálni. Nagyon erősen akartam ezt. Nem volt mellettem más terv, más elképzelés. Nem gondolkodtam azon, hogy majd esetleg építési vállalkozó leszek. Én csak a zenét láttam magam előtt. Azt éreztem, hogy ezt kell csinálnom, és semmi más nem érdekelt. Ott hagytam a munkahelyemet a zene miatt, pedig bevételem sem volt belőle. Azt mondtam, hogy nem baj, mert ez örömet okoz nekem, és én ezt akarom csinálni. 

– Az elhivatottságod teljesen megvolt. Mi volt az a pont, amikor látszott, hogy ebből valóban lehet valami? Rengeteget kockáztattál. Mi volt a fordulópont? Egy személyhez vagy egy eseményhez kötődik? 

– Nem. Nem gondolom, hogy ez bármi konkréthoz köthető lenne. Egyetlen dologhoz tudom kötni: a Jóisten akaratához. Mai napig meg vagyok győződve arról, hogy itt vagyok én, Oláh József, aki nem tud kottát olvasni, a zeneelmélethez szinte semmit nem ért, mégis tud dalokat írni és olyan zenéket létrehozni más emberekkel, amelyek sikeresek lesznek. Én ezt nem tudom másnak tulajdonítani, csak annak, hogy a Jóisten adott nekem két jó fület, meg valamit az agyamban, ami működik. Ezek nekem nagy kihívások és nagy örömök. 

Ha mégis említenem kell valakit, akkor László Sanyi sokat segített. Amikor 2000-ben feljöttünk Budapestre a Fonóba fellépni, ő volt a Fonó igazgatója. Volt egy országos megmérettetés az évezredforduló környékén. Végigjártuk a versenyeket, mindenhol jól szerepeltünk, és a győztes jutalma az volt, hogy felléphet a Fonó Budai Zeneházban. De nem azért figyelt fel ránk, mert annyira jó műsort adtunk ott, hanem mert elkezdtünk zenélni az előtérben. Magunk örömére muzsikáltunk, és mindenki körénk gyűlt. Teljes extázisban volt a közönség. Sanyi akkor mondta, hogy milyen energiák vannak bennünk, és ezzel a zenekarral kezdeni kell valamit. Ha akkor nem megyünk ki az előtérbe zenélni, és csak a fellépésünk után hazamegyünk, valószínűleg ez nem történik meg. De megtörtént, és felhívott minket. 

– A Parno Grasztban mindenki valakinek a rokona. Ez a 35 év alatt megtartó erő volt? 

– Mindenképpen. Ez a zenekar másként nem működött volna. Szerintem annak, hogy még mindig együtt vagyunk, és nem szálltunk el sem emberileg, sem zeneileg, nagy szerepe van abban, hogy család vagyunk. A turnék után mindenki hazamegy Paszabra, és éli a hétköznapi életét. Csinálja a dolgát. A család nagyon fontos kapocs. 

Sokan azt gondolnák, hogy ennyi év után már egymás agyára mennénk. De amikor felmegyünk a színpadra, olyan energia és olyan kapcsolat jön létre közöttünk, amit a közönség azonnal megérez. Érzik a szeretetet, az összetartozást. És igen, ennyi év után is tudunk örülni egymásnak. Nem tudnám elképzelni, hogy valamelyik családtagom helyére behozzak egy profi zenészt, aki technikailag tökéletes. Nekem fontosabb az az érzés, hogy ott állnak velem a testvéreim, a gyerekeim, a keresztgyerekeim. Ezt nem lehet tanítani. Vagy megvan az emberben, vagy nincs. 

– Tehát érzitek egymást, érzitek együtt a zenét, és amikor hazamentek Paszabra, ugyanazok az emberek vagytok, mint 35 évvel ezelőtt. 

– Így igaz. És ennek nagyon örülök. A közönség is sokszor mondja nekünk, mennyire jó látni, hogy önazonosak maradtunk. A mai világban szerintem nagyon sokat jelent, ha valaki nem vesz fel maszkokat, nem akar másnak látszani, hanem azt mutatja, aki valójában. 

– Szerinted hány olyan tehetséges gyerek van ma Magyarországon, akiben ugyanúgy ott van a zene, a tánc vagy valamilyen más képesség, de nincs, aki észrevegye? Mit mondanál ezeknek a gyerekeknek? 

– Én azt gondolom, hogy valamilyen formában mindenki tehetséges valamiben. Nem biztos, hogy zenében. Lehet prózamondásban, versmondásban, kézművességben vagy akár a munkájában. Mindenki jó valamiben. A kérdés az, hogy felismeri-e ezt magában, és elkezdi-e fejleszteni. Én hiszek abban, hogy a Jóisten egyszer mindenkinek megadja a lehetőséget. Az a fontos, hogy akkor tud-e élni vele. 

Nekem is azt mondta édesapám, hogy ne adjam fel a biztos munkahelyet a bizonytalanért. Azt mondta, ebből nem lesz megélhetés. Én mégis mentem tovább. Sokáig nem történt semmi. Sokáig nem volt bevételem. Sokáig csak lebegtem a bizonytalanságban. Aztán egyszer csak megérkezett az a bizonyos lehetőség, és onnantól működni kezdett minden. A kérdés az, hogy van-e elég ereje, türelme és kitartása az embernek kivárni ezt. 

A kisebbik fiamnak is volt egy nagyon jó zenekara. Erdélyi népzenéket dolgoztak fel mai hangzásban. Nagyon tehetségesek voltak. Meghívták őket Kapolcsra, kezdték felfedezni őket. De a fiam azt mondta: „Apu, én nem tudok arra várni öt évet, hogy ebből megéljek. Nekem most kell pénzt keresnem. ”Elment dolgozni, és persze így már nem tudtak annyit próbálni. Végül fél évvel azután, hogy kiadtuk a lemezüket, feloszlott a zenekar. De ő megtalálta a számítását. Fodrász lett, imádja a szakmáját, és szerintem legbelül mindig is inkább fodrász akart lenni, mint zenész. 

– De az a fontos, hogy erre rájött. 

– Így van. Ő is megkapta a lehetőséget, csak más irányban találta meg önmagát. A lényeg az, hogy felismerjük a lehetőséget, merjünk élni vele, és merjük kockáztatni a biztosat azért, amiben igazán hiszünk. 

– Nagyon sok embernek ad örömöt a Parno Graszt. Téged mi tölt fel? 

– A közönség. Ez oda-vissza működik. Nagyon fontos nekem, hogy a koncerteken megkapjam azt az energiát a közönségtől, ami továbbvisz. Ha ez nem lenne meg, nem látnám értelmét annak, hogy folytassam. Mindig azt mondom, addig megyek színpadra, amíg ez örömet ad. Amint azt érzem, hogy már csak a pénzről szól, abbahagyom. Ötvenhat évesen is azt érzem, hogy fiatalnak kell maradnom. Ma már tinédzserek is járnak a koncertjeinkre, és nekem fontos, hogy őket is meg tudjuk szólítani. A közönség visszajelzése az én lételemem. De ez kölcsönös. Ha mi nem adunk energiát nekik, akkor nem várhatjuk el, hogy ők adjanak nekünk. Általában az ötödik dal környékén érezzük, hogy összekapcsolódunk velük. Mi bennük vagyunk, ők pedig bennünk. Akkor kezd igazán működni minden.

– Reméljük, hogy ugyanezt élhetjük át november 11-én este a MOMkultban is, amikor a Karitász által támogatott gyerekekért adtok koncertet. Ha egyetlen mondattal kellene meggyőznöd valakit, aki még nem járt Parno Graszt koncerten, hogy ott legyen november 11-én, mit mondanál neki? 

– Ez egy különleges koncert lesz. Különleges alkalomból adjuk, és ráadásul ülős koncert lesz, ami nálunk nagyon ritka. Általában álló koncertjeink vannak, itt viszont más hangulat várható. Készülünk rá, és olyan dolgok történnek majd a koncerten, amelyek szerintem csak ezen az estén lesznek láthatók.  

Azt gondolom, hogy aki eljön, annak a szíve megtelik szeretettel, a lelke pedig békével. 

Jegyek a jegy.hu oldalon vásárolhatók. Aki személyesen nem tud részt venni az eseményen, támogatói jegy vásárlásával is hozzájárulhat a kezdeményezéshez. 

Fotók: Parno Graszt

Katolikus Karitász – Caritas Hungarica