“Higgyék el, hogy van valaki bent” - Asya története Törökországból
A törökországi földrengés után maradt romok közül kimentett lány története a Karitász mentőcsapatának egyik tagjának beszámolójából.
Asya néhány nappal ezelőtt a családjával nézte a tv-t, szerette a sorozatokat, alig várta, hogy elinduljon a főcím. Hűvös volt és betekerte magát egy takaróba, lábát felhúzta maga alá a kanapén. Még fel sem fogta a tompa morajlást, elkezdett mozogni az épület, a kanapé ferdén lecsúszott és nekiütődve megállt a szoba túlsó végében a virágpolc mellett. Minden felfordult, lehet el is vesztette eszméletét. Mikor magához tért, csak a csend volt körülötte és a sötétség. A feje fölött kitapogatott egy faldarabot, hideg volt, ez egy kicsit magához térítette. Erőt vett magán, de nem tudta megfejteni, az elmúlt percek szörnyűségeit. A kiabáló édesanyját, az Allah-hoz fohászkodó édesapját, nem látta, nem is érezte, hogy ott lennének körülötte.
A Katolikus Karitász mentőcsoportja a rendőrök és civilek kérésére állt meg a ház előtt. A valamikor jobb napokat látott, masszív betonból készült lapos tetős épület megrogyott, mintha térdre vagy hasra esett volna. A legtöbb fal megmaradt, az emeletek egy helyen össze csúsztak. „Higgyék el, hogy van valaki bent” – könyörgött egy kötött sapkás idős ember a magyar önkénteseknek, akik szétszéledtek, és megpróbáltak minél több helyen felkapaszkodni az épülettorzó legmagasabb pontjára. Így váltak láthatóvá azok a hasadékok, amelyek bejutási lehetőséget adtak az épület belseje felé. A vékony testalkatú barlangászok a legnagyobb nyíláson keresztül indultak el, és kisvártatva jelezték, hogy valahonnan a mélyből segélykérő hangot hallottak. Az épület előtt leparkoltak az izraeli mentők, furcsa berendezéssel siettek a romhalmaz tetejére, majd nemsokára egy képernyőn megmutatták a magyaroknak, hogy lent hol helyezkednek el emberi testek (senki nem érti azóta sem, hogyan tudtak a 20-30 cm vastag falakon át beröntgenezni, és mivel).
A 0,5m x 0,5 méteres járat lassan készült el, nagy mennyiségű törmeléket, betondarabot kellett eltávolítani. Az utcán álldogáló civilek gyorsan a magyarok segítségére siettek, néhány fenyőfát kivágtak, hogy legyen mivel kitámasztani a barlangászok feje fölötti födémet. A televíziókészülék újabb nehézséget jelentett, erre a járat kiszélesítésekor találtak rá: útját állta a kutatóknak, eltartott egy darabig, amig csavarhúzóval, pajszerrel szétszedték.
Asya már régóta fülelt, mikor meghallotta az egyre inkább közeledő zajokat, megfeszült teste elernyedt. Az elmúlt 3,5 napban szembesült a félelemmel, a kiszolgáltatottsággal, a reménytelenséggel, mindennel, amihez a legtöbb embernek egy emberöltönyi idő is kevés. A szomjúsággal nem törődött már, az éhség sem foglalkoztatta, a hideg ellen megvédte az a pléd, amivel betakarózott tv nézéskor. Az alatta levő, épen maradt kanapé átvette testének hőmérsékletet és vissza is adta, ennek köszönhette, hogy nem fagyott meg.
A barlangász szerint nagy szerencséje volt a lánynak, hogy nem szorult be valamelyik testrésze, ami jelentősen hátráltatta volna a kiszabadítást. Az pedig, hogy eszméleténél volt és tudott kommunikálni megmentőivel, külön előnyt jelentett mindenkinek. Ez tartotta a lelket a barlangászban is, hogy van értelme tovább folytatni a mentő akciót. A magyar mentőorvos megvizsgálta Asya-t, megtette a szükséges lépéseket ahhoz, hogy az elgyötört testet hordágyra tegyék. A meredek járdán a városlakók álltak sorfalat, adták kézről kézre a hordágyat miközben imádkoztak.
Reggelre megérkeztek a török katasztrófa védelem sátrai, így délre a varosból sátorvaros lett, mindenkinek jutott hely, akinek a feje fölül elveszett a fedél.
Forrás: Marosi Antal, a mentőcsapat tagja
Fotó: Katolikus Karitász
A program a Hungary Helps támogatásával valósult meg.